Régóta kíváncsi voltam Sitchin világnézetére, be is szereztem tőle pár könyvet már vagy egy évvel korábban. Bele is lapoztam az egyikbe, de még nem éreztem, hogy készen állok/szükségem van ezekre a tudásokra.
Úgy egy héttel ezelőtt, miutáb elolvastam újra Combs és Holland nagyszerű irományát, a Szinkronicitást, keresgélni kezdtem a könyveim között valami új olvasni való után. Valamit másra éheztem, valami teljesen más tematikára, ami persze az átlagember érdeklődésének peremén, vagy azon kívűl helyezkedik el.
Jó pár kötetet felütöttem, a mágiától kezdve, az összeesküvések át, egészen a titkolt/tiltott történelemig.
Így jutottam el Zecharia Sitchin egyik legismertebb munkájához, a 12. bolygó című, két kötetes történelemi gyűjtőmunkájához.
Általában nem szokott lekötni a múltban való tapogatózó oknyomozás, de ez a könyv valamiért megfogott.
Az a jó benne, hogy, végre nem egy unalmas és elfogult történész professzor vezeti le, a köztudomány által megszavazott, száraz tényeket. Az író több, érdekes szálat bogoz egyszerre, majd állít sorba és fűzí:őket egy egész fonallá.
Úgy tartja fent az olvasó figyelmét, hogy a történelem órán tanult, lezárt"tényeket" nyítja fel, teszi rendbe és kalauzol évezredekkel vissza az ókor hajnalához, Ehhez olyan friss szemléletű, a XX. század korszellemével átítatott kutatók és tudósok felfedezéseire és felismeréseire alapozza, akik már nem elégednek meg a legkézenfekvőbb Darwini válaszokkal. Az új korba lépve oldódni kezdett a szigorú materialista világnézet, teret engedve ezzel az elfeledett tudás újra felfedezésének. Észrevették, hogy a különböző népcsoportok, a lejegyzett tudásuk forrásaként, rendre egy a náluk korábban virágzó civilizációnak köszönték. Így jutunk el legvégül az őskorból, ókorba lépő Mezopotámiába.
A forrás a Sumeroknál tör fel, és szélesedik meglepő iramban folyóvá. A mi civilizációnkban ez a nép volt az uttörő, aki lejegyezte mindazt amit fontosnak tartott. Fejlett matematikával, csillagászattal
Minap délután egy lakótelepi parkolóban dekkoltam, a mester úrral volt találkozóm. Mindig késik, gondoltam rágyújtok egy cigire ameddig megvárat. Miközben szívtam, a szélső tömb mögül egy fiatal, feltűnően zavart lány lépett elő. A kék nejlon szatyrát markolászta, s közben tekintetével parkoló aszfaltját pásztázta. Az emberek megunt cigi csikkjeit kereste, hogy összeszedje azokat. Felém közeledett, s érdeklődve figyeltem, amint a szorgalmi munkáját végzi.
Eszembe jutott, hogy a kocsi hamutartója már tele van egy ideje, de minidig elfelejtem kiüríteni, mikor kuka is van a közelben. Kapva kaptam a soha vissza nem térőn, a legkedvesebb modoromban megkérdeztem tőle segítene e nekem, kidobhatnám e az összegyűlt csikkjeimet az szatyrába? A lány egy kukkot se szolt zavarában, széles mosoly nyílt az arcán, lassan közelebb lépett, hogy áldását adja. Miközben intézkedtem. elmeséltem jótevőmnek, hogy én nem szoktam ám eldobni a csikkem,, csak a parazsat sodrom ki, hogy ne bűzölögjön a kocsiban.
Munkánk végeztével, hálásan megköszöntem neki, és megdicsértem őt, hogy milyen nemesen cselekszik és bárcsak több ember tenne ilyet. A mosolygósom amilyen csöndben jött, úgy is sietett tovább. Nem is csoda, hisz mindig akad bőven munka.
Felemelő élmény volt. Úgy éreztem egy rövid időre társakká váltunk, egy nemesebb világban.
Egy átverés részleteit szeretném megosztani veletek, mert úgy látom még mindig sokan beledőltök.
Tisztázzuk az elején, ez nem egy vallás, nem egy a sok teológia közül. Ez inkább egyfajta látásmód. Egy nyitott, mindenEGY szemléleten alapuló, érdekes útja a létezésnek. A legtöbb hitrendszer, valamiféle haragos, mindenek felett álló, ítélkező főbíróra építi fől tanait. Nézeteik szerint bukott, "börtön" világban éljük rénk rótt száműzetésünket. Eredendően bűnös rabokként kell élnünk, megbűnhődve azért, mert valamikor réges rég, a kezdetek kezdete után nem sokkal, a kíváncsi és nem kevésbé önző szüleink, mellényúltak az erdőben és nosza falevél-faág, távozniuk kellett a Kertből...de ez már egy megfakult, régi történet. Ki emlékszik már rá pontosan, talán igaz se volt..
Na de visszatérve a mába, az eddigi és a jelenlegi társadalmi rendszerek az emberi félelmeken nyugvó, sokszor haragos, elégedetlen, előítéletektől csöppet sem mentes lakóközösséget "vegyített" számunkra. Ráadásként a magunkkal hozzunk a környezet által belénk "elő-nevelt" hamis elvárásokat, ál-igényeket, amik az éppen aktuális kor-vezetők ínyéhez lettek megtervezve és eltorzítva. Mindezt azért, hogy minden zökkenő mentesen, roham tempóban haladjon valamiféle nagy, nemes terv felé.
De kérdem én, hol van az a bizonyos édes cél és mikor érünk már oda? Talán sose már? Kérdésemre a válasz annyira egyszerű, hogy itt van az orrunk előtt, de nem látjuk meg a falevéltől az erdőt!
Nem kell sehova se mennünk! Sose kellett volna és sose lesz rá szükségünk! Mi már mind a célban toporgunk! Hiszen mindig is itt voltuk és örökre itt is maradunk!
Na ez a legnagyobb átverés, ami valaha történt az emberiséggel!
Bimbózó rózsamező, kies szívem peremében; lenyugvó nap nyugaton, mi keleten felkel éppen. Ölelés mi altat el, vagy ébreszt fel ha kell; édes, tiltott gyümölcs, mit akarok egészben.
Nyílt lapokkal osztottam, majd én vesztek érted; Bárkiről, s bármiről lemondok, mert te úgy is megéred. A hibáiddal vagy tökéletes nékem; már szívritmusom is kihagy, hogy a tiéddel együtt zenéljen..
Csak egy üres fiola mi utánad marad, vagy egy éles rész, egy jól füstbe ment terv. De ez egy Álomtalan körkép már, egy utolsó reménnyi falat, haver te tévúton jársz: vedd észre, hogy a rúd most a te fejeden jár.
Hitetlenek hitéből kovácsolod a mezőnyt, Ember te mit csinálsz? Ne csodáld mikor fejreállsz. Barátok közt ellenséged leszek én, te szegény. Ne kiabálj, attól még nem lesz érdekesebb ami sivár.
Inkább maradj csöndben és figyeld a sztárt, a médiát, hogy kékebb legyen az aurád, na meg a szád. Te ne tedd ki, mert neked nem áll jól a háj, csak igyál, hogy nagyobb legyen ami fáj.
..Minden percet mit Veled töltöttem, ..Minden lépést mit Veled megtettem, ..Minden pillantást mit rám vetettél, ..Minden érintést mit irányomba tettél, ..Minden csókot mit én Tőled kaptam, ..Minden bókot mit szívvel hallhattam, ..Minden utálok mi Tőled jött felém,
Utálom, mert szerettem.. s most is szeretlek még..
Gyávákra várni háborúban hasztalan, hisz ők már elfutottak az első lövés eldördülése előtt. Így nélkülük kell kivívni az édes győzelmet, vagy keserű vészt, miből ők már megbecsülést aligha várhatnak. De mi lesz a sorsuk? Hazájukban szégyenkezve bujdokolnak, ők már árulók ott hol régen gyümölcs termett nekik.
Talán ezzel ő is tisztában volt, de már nem érdekelte sorsa. Félelmébe burkolózva szaladt el a golyók süvítő hangja elől. Csak rohant, mint űzött vad kit vadászkopó hajt, s érzi, ha megáll, akkor mindennek vége. A haláltól rettegve inalt, s dobott el minden emberi értéket, mit ezelőtt ő is fontosnak tartott.Már a saját lelkiismerete elől menekült.
Egykor önszántából indult a csatába, de végül mindent hátrahagyott: bajtársait, elveit, az életét. A gyávaság megpecsételte. Szégyenkezve teltek napjai, megváltást ő már csak a haláltól kaphatott. Pont attól, mi elől menekülni akart.
Tudd halandó, ki földi porban élsz: Sorsod elől nem menekülhetsz el, de az utat te választod meg felé!
Nem kell már semmi sem a múltból, fájna meríteni abból a kútból. Zavaros a vize, habzik a szennytől, Sok szemét hullott már bele, nem tudok könnyebbülni ettől.
Új forrás után kell kutatni, majd arra egy kutat ásni, a régit betemetni, s erre jobban vigyázni.
Talán lehetetlen megcsinálni, De csak két út létezik: A következőt puszta kézzel kivájni és várni, vagy inni, ami van és mérgezetten alászállni.